‘kritika’ címkével ellátott bejegyzések

CSEH TAMÁS A FEDÉLZETEN

2010. január 25. hétfő

/fotó: Kurucz Árpád – Népszabadság/

A Bárkában emlékeztek a művészre

Január 22-én, a magyar kultúra napján lett volna 67 éves Cseh Tamás. Barátai, zenésztársai, tisztelői a Bárka Színházban emlékeztek a társulat tagjára.  Jó sokan.

NÉPSZABADSÁG CIKK

“…EZ EGY ORATÓRIUM, BASZKI” – BESZÁMOLÓ

2010. január 24. vasárnap

A Placcc Fesztivál 2008-ban indult el, reméljük megállíthatatlanul, mert nagyon ráfér a budapesti emberekre, hogy más szemmel nézzenek a környezetükre. A fesztivál célja, hogy kicsit másképp tekintsünk otthonunkra (a közterekre, az épületekre, a városi tárgyakra), mint a hétköznapokban, illetve felfedezzük az elfeledett különleges tereinket. A naponta látott helyszíneken igazán különleges alkotások születtek, népszerűsítve a helyszínspecifikus művészetet.

A Soharóza kórus előadása szerepelt az egyik legnagyobb sikerrel a programban, ezért “kénytelenek” voltak megismételni az előadást, így februárban újra lemehettünk a hideg (télen persze ez nem különleges) Szemlőhegyi Barlangba, mivel a kórus a barlangot és a barlang különleges tereit értelmezte újra (/át/fel/meg/szét) a Szlengblog “díszes” szövegeivel. A legkevésbé lelkes felfogás szerint is így minimum egy nagyon extra barlang-körbevezetésen vehettek részt a nézők.

A teljes cikk a basszuskulcs.hu oldalon olvasható

HETI VÁLASZ A CSEH TAMÁS ESTRŐL

2010. január 24. vasárnap

 

"Azután jött az est első, igazán frenetikus meglepetése, sikere, a bizonyíték, hogy Cseh Tamás már nem lesz tán soha feledve, hisz lám, gyermekink népe, korosztálya is magáénak tudja.  A csupa huszonéves alkotta Soharóza kórus „levele" 2010-ből egyszerre idézte és vitte tovább az ifjúság örök bájával felvértezve a régi, ama nővérnek írt levelekben foglaltakat."

A teljes cikk.

A MINDENÜTT JÓ SAJTÓMEGJELENÉSEI

2009. október 8. csütörtök

Index videó – Csicskul a magyar kultúra

KultúrPart – interjú Göttinger Pál rendezővel
Hirado.hu – Különleges helyszínen mutatják be az első magyar szlengoperát
Origo kritika – Bátor, de nem elég bunkó – a Szlengblog-operán jártunk
Fehér Elephánt Kulturális Ajánló Portál – Mindenütt jó
Metropol ajánló – Életre kel a blog
KultúrPart kritika – Oboázzon lelkünknek a fény
M1 Kultúrház – Placcc fesztivál 10:50-től
Szinhaz.hu – Vége is, meg nem is… Placcc napló
Ellenfény kritika – Dalok a mélyből, avagy teletabik a tárnában

FOOTER CIKK BY EVECARROT

2009. április 14. kedd

 


„Egy új világban vagy. Egy új játék főszereplője. Menj be a sötét terembe, és keress helyet magadnak a ledlámpa segítségével. Választhatsz: párnára ülsz és az epicentrumban ér téged az élmény, vagy székről, kívülről tekintesz le az eseményekre. Az utánad érkezők érdekében töltsd fel a helyeket.” – részlet abból a műsorfüzetből, amelyet a kezünkbe nyomtak, miután megváltottuk a jegyet a jeges-lábas fémjelezte (pillantsunk csak a képre!), titokzatos koncertre. Minden arra készített, hogy az előadás nem lesz mindennapi, várakozásunkat azonban még így is sikerült felülmúlni. Kedves olvasó, kérjük, tartson a FOOTER.HU-val, vizsgáljuk meg ezt a másik dimenziót, ahová ez a koncert vezethet minket.

Soharóza. Valami új, valami szokatlan. Egy kórus, amely áttöri a megszokott határokat, amely megpróbálja most feloldani a „felületi feszültséget”; kísérletet tesz arra, hogy megszűnjön a láthatatlan fal előadó és befogadó között.
Halas Dóri, a formáció karnagya, a következőképpen definiálja a Soharózát:
”A zene egy elvont sütőforma, amibe az alapanyagot öntheted. Absztrakt és ezért végtelen: minden zene rólad szól. A közösségi zene – a közös éneklés – pedig erős. Már önmagában egy működő társadalom. Akkor mi mindenre képes egy olyan társadalom, aki a szabályokat betartva együtt keresi a szelepet és tágítja önnön határait? Kiderül. Soharóza.”
Igen, most tényleg kiderül; a jegy, a ledlámpa már a kezünkben van, nyílik az ajtó. Ott vagyunk. Mocorgás van, mindenki keresi a helyét az apró teremben.
Gyorsan elfoglalunk egy helyet, közvetlenül melletted. Szemlélődünk. Lassan meg lehet szokni a sötétet, már nem zavar. A falak talán fehérek lehetnek; egy előadó-féleségben vagyunk. Sötétítő függönyökkel rekesztették ki a fényt. De a világosság utat tör, a réseken át. Látszik, hogy a nap még nem nyugodott le teljesen. Néha egy-egy lámpa fénye táncol körbe szobán.
S ők ott állnak középen. Sötét ruhás emberek, talán háttal állnak egymásnak. Igen. Lassan elnémul a terem. Még a lélegzetet is hallani. A tiédet is. Lassan az ő sóhajaik is életre kelnek. Bennünk.
Soharóza. Valami új, valami szokatlan. Be kell, hogy valljuk, volt némi előítélet, bennünk a koncert előtt. A plakát olyasfajta életérzést sugallt, ami talán már túlságosan is túl modern.

Az előadáson miután a légzés, az éjszaka hangjai, titkos szerelmek sóhajai elültek, fokozatosan egy ébredező táj, egy tópart rajzolódott ki. Lassan lámpa gyúlt, s a kórus életre keltette a természetet. A tagok ott álltak mellettünk, a hatás nem is lehetett volna közvetlenebb. Vártuk, mikor kezdődik már el a műsor, aztán rádöbbentünk, hogy már rég tart az előadás.
Az első valódi dal, egy jávai ének feldolgozása volt. A kórus bebizonyította, hogy bizony ők aztán tudnak énekelni. Alig hittük el, hogy ez tényleg improvizáció, hihetetlen összhangban adták elő a művet, miközben Halas Dóri, a kórus karnagya, apró jelekkel valamiféle utasításokat adott. ’Medicina’ című daluk, egy élő boncolást volt hivatott bemutatni. A majom ugrott, s szép fejes lett belőle… Odafagytunk a székhez, annyira hatásosan jelenítették meg a véres, gennyes folyamatot.
Egyik legkülönösebb darab a koncerten, a ’Mosszgóhang’ volt. Néhány kórustag szépen egymás mellé állt, úgy, mint akár mi is tehettük anno a tornaórán. Egy-egy feladatot kellett végrehajtania a szereplőknek. Egy mozdulatsor, melyet kétszer-háromszor elismételtek. Aztán mikor lement az „első kör” az előbbi produkciójukat előadták hanggal is. Leírhatatlan jelenség. Asszociációs mennyország, vagy tébolyda; képtelenek voltunk eldönteni melyik. Ami felemelő ebben az egészben, az, hogy itt nem csak „marketing ámítás” volt, hogy „miénk a mű”, valóban azt lehet érezni, hogy az. Hagytak gondolkodni, engedték, hogy azt kezdjünk a látottakkal, ami csak jólesik.
Éppen hogy megtalálták a lélektani határt. Tudták, hogy szabadságot kell adniuk ahhoz, hogy ők is a saját szabályaik szerint játszhassanak. A technikai határok átlépése így vált befogadhatóvá. Azt nem mondjuk, hogy mindegyik szám egyformán tetszett, de ami tény, hogy az előadás magával ragadó, az ötletek sokszínűsége végig fenntartja a figyelmet…
Soharóza. Valami új, valami szokatlan. A kórus kisbabáról kapta a nevét… Nem hiszik el? Járjanak utána!

Soharóza Felületi Feszültség koncert
MU Színház, belépő: 1000 forint

INDEX CIKK BY SZEMZŐ DÁVID

2009. április 2. csütörtök

Nyisd tágra a kopoltyút!

2009. március 31., kedd 10:57


Alternatív kórus előadás színhelye volt a MU színház emeletén található Szputnyik Hajózási Társaság fülledt terme este. Nem a „Túrót eszik a cigány” típusú kórusművet vártunk, hanem a kórustól megszokott izgalmas kísérletet, és még annál is jobb lett.

Mindent kipróbált a Soharóza kórus, amit húsz emberrel éneklés címén ki lehet próbálni egy színpadon. A kötetlen színdarabként felépülő játékban volt kórusimprovizáció, ami magában is szokatlan műfaj, voltak művek, melyeket az egyik kórustag – Sztojanov Georgi – írt, volt ősi jávai ének, gegparádé és mozgásszínház.

Mivel a kórus egy sötét teremben, a nézők gyűrűjében vezeti elő produkcióját, rögtön az elején a Harmadik típusú találkozások csúcsjelenetét idéző szeánszhangulat alakult ki. Egy új játék főszereplője lett a néző, már amikor átvette az instruáló füzetecskét. „Menj be a sötét terembe, és keress helyet magadnak a ledlámpa segítségével” – jött az első utasítás, és aztán minden felvonásnál újabb oldalon igazítottak el bennünket arról, hogy mit látunk, hallunk, milyen helyzetbe képzeljük bele magunkat.

A lazán egymáshoz kapcsolódó felvonásokból interaktív előadás született, az élmény az éjszakai pálmaház belsejében elérhető tudatállapotba ringatott, mert épp fogékonyabb hangulatomban talált. A darab alapvető célja amúgy épp ez, hogy a néző aktív részesévé váljon, ezért kommunikál folyamatosan a füzet lapjain keresztül: a néző felfeküdhet a boncasztalra, énekelhet a kórussal, átrendezheti a teret a párnáival. És még meg is tapsolják az előadás végén a fellépők a büfébe érkező közönséget.

A produkció Halas Dóra karvezető vezénylete alatt, de jobbára közös brainstorming során alakult ki: a próbafolyamatban alapvetően a már említett kórusimprovizáció vitte a prímet. Minden tag a vezető által aktuálisan megszabott hangokból válogatva kezdett el hosszan, kitartva énekelni, ebből egyfajta hangszőnyeg keletkezett, és örvénylett a bevezető alatt. Helyben született meg a zene, amibe vakkantások, madárcsicsergés-utánzás, lihegés, csettintgetés és fújtatás is beletartozott.

Az előadás a Felületi feszültség címet kapta, ami nem bonyolult ötlettársítás. A Soharóza kórus is inkább a saját nevén agyalt sokat, és egyik műsorszámként éppen ezért az elvetett ötletnevek (paplanernyő, panelhang, expandikus létezés, rügy, rothadás, kefír, tér-idő kontinuum, testnedv, tág kopoltyú és még több száz név) csendültek fel az ehhez direkt kodályos alakzatban felálló énekkarból, ami kifejezetten viccesre sikerült.

A kórusban egyedül a karvezető és a zeneszerző profi zenészek, a többiek amatőrök. Talán néhány gyengébb megmozdulása volt a fellépőknek az egyszemélyes magánszámok között, de ez az improvizatív jelleg miatt elkerülhetetlen. Összességében az előadás működött, a jó zene miatt mindenképpen.

NÉPSZABADSÁG CIKK BY LORENZ PÉTER

2009. március 30. hétfő

Improvizációs kórusmuzsika a Soharózától

Egy LED-lámpával nézegetem a műsorfüzetet a MU Színház kis termében, előttem a félhomályban szorosan összezárva, körben áll a Soharóza* kórus.

Egyszer csak történik valami: a teret betölti a hang. Pedig csak lélegeznek. Gondolkozom, hogy ez már a zene-e, és ha az, hát milyen, de a dobhártyám jelzi, hogy mindegy. Egyszerűen jó.

Egy pár perc múlva a kórus mintha osztódni kezdene, szétválik emberekké, akik elkezdenek járkálni a teremben jobbra-balra, hangszínüknek megfelelő hangokat szólaltatva meg. Néha megállnak előtted, és mosolyogva, a szemkontaktust vállalva énekelnek, hogy egy pillanatra halld, milyen az ő hangjuk. Utána körbeállnak a teremben, egymásnak adják át a témákat, ugatnak, kukorékolnak, vijjognak, a hang betölti a teret. Ha az ember becsukja a szemét, teljesen elvész a hangkavalkádban. A hangok azonban kulturáltak, tiszták, kimunkáltak.

Az elején még nem vagyunk benne egészen biztosak, hogy ki a karnagy, csak később figyelünk fel rá, amikor a kórus körbeül. Ekkor sem különül el, ő csak az egyik énekes, aki időnként összehajol a többiekkel, súg nekik valamit, vezényel, furcsa jeleket mutat. Ennek hatására új szólamok jönnek létre, mások elhallgatnak, változnak a témák és a ritmusok.

Az emberben sajnos van némi félsz a kortárs művészettel kapcsolatban. Különösen, ha olyasmit hall, hogy “élveboncolás hanggal”, vagy, hogy Mosszgóhang, mert eszébe jut egy-két erőltetetten avantgárd előadás, túlhúzott ötlet, és már előre aggódik egy kicsit. A Soharóza előadása azonban friss, a poénok ülnek, a koncert végén már sokan hangosan nevetnek. Minden darab akkor ér véget, amikor úgy érzi az ember, hogy még legalább öt percig szívesen hallgatná. Ettől az élmény hihetetlenül sűrű, az alig egyórás előadás után meglepetés az órára nézni: kicsit lelassult az idő.

Korántsem véletlen, hogy a koncert kezdetén a légzéssel kísérletezett a kórus: – Azt akartuk megmutatni, hogy az emberből kijövő levegőnek milyen fajtái vannak, és hogyan jutunk el a zenéhez. Az a célunk, hogy azokat a hatásokat érjük el, amelyek miatt az ember elkezdett zenélni. Manapság mindent áthat az intellektus, mi viszont közvetlenül a testhez akartunk szólni: ezért nyúltam vissza ősi, afrikai, jávai, aboriginál zenékhez – magyarázza Halas Dóra, a kórus Zeneakadémián végzett karnagya.

A Soharózában éneklők amatőr zenészek, és sokféle körből, szakmából verbuválódtak. Lehetett látni, hogy a zenéjük nem csak a közönségnek szól, ők is épp annyira élvezik. Ebben része lehet annak is, hogy a kórus különleges irányítással működik: ez a Halas Dóra által továbbfejlesztett kórusimprovizációs technika. A lényege, hogy az énekesek megtanulnak néhány dallamot, ritmust, harmóniát, amelyekbe a karnagy utasítására kezdenek bele; de lehetőségük van arra is, hogy a kedvük szerint megváltoztassák, improvizáljanak. Az alapdallam mellett azonban mindig kitartanak egy páran, így megmarad a folytonosság is.

A kórus egyik tagja Sztojanov Georgi, aki fiatal zeneszerző, több darabot is írt a kórusnak. Sok szempontból irigyli az improvizációs technikákkal létrehozott műveket:

- Kortárs zeneszerzőként nem illik bizonyos konvencionális harmóniákat használnom, de ez itt nem probléma. Közös bennünk Dórival, hogy a zene zsigeri hatásaira koncentrálunk, azonban nekem, mint zeneszerzőnek ezt előre, tudatosan kell megszerkesztenem. Amit itt a zenészek és a közönség tagjai átélnek, azt a komolyzene keretei között nehezebb összehozni. Hogy
van-e a Soharózához hasonló stílusú kórus, azt nem tudom, de ez a fajta hozzáállás már egy ideje “benne van a levegőben” – meséli Sztojanov Georgi.

A koncert, amelyet legközelebb március 29-én lehet meghallgatni a MU Színházban, a Felületi Feszültség címet viseli. Halas Dóra azért nevezte így el, mert az előadás során szeretnék megszüntetni az emberekben és köztük lévő feszültséget. A főpróbán mégis ő volt feszült: nem tudta, hogy mindaz, amit kitaláltak, fog-e működni. De aztán az első koncert sikere végleg elsöpörte a bizonytalanságot. Sztojanov Georgi is bevallotta, hogy habár hozzá van szokva a szerepléshez, voltak kétségei, hogy hogyan reagál a közönség, ha a “képébe nyávog”.

A szűnni nem akaró tapsviharból úgy tűnt, elég jól.

* Az elnevezésért hála és köszönet Soha Róza nyolc hónapos budapesti lakosnak, akivel egy spontán bérház-koncerten találkoztak a kórus tagjai, és hirtelen felindulásból fölvették a nevét.

RÓLUNK ÍRTA FEHÉR ELEPHÁNT

2009. január 28. szerda

 

SOHARÓZA           Kórusimpró-performansz           /Kis/Halastókórus         MU
     
Már belépni is jó: ledlámpácskák szentjánosbogár-fényei mellett  olvasgatjuk az ismertetőt, szigorúan csak az első oldalt, mivel a továbblapozást engedő csengettyűszó által, magunk is cselekvő részesei leszünk az akciónak. A lényeg a sötét, asz ábrándos homály, amelyre mindig is vágytunk és vágyunk  a Zeneakadémia ostoba csillárai alatt…  Kezdetben vala a lélegzet, szellők lehelete, lombok zúgása,  a szél fuvallata,  – de lassúdad moccanásokkal zümmögésbe vált, hangfelhővé tornyosul,  kígyózó dallammá válik.  Egymásnak felelnek a szólamok, de önmagukon belül is állandóan változó motívumok versengenek. Van szerkezet, a laza körvonalak tág teret biztosítanak  a rögtönzésnek, a Kórusimpró-koncerteken csodált módszer egy újabb dimenzióban izmosodik elementáris élménnyé.  Nem ismerjük a jávai nyelvet, de boldogan dünnyögjük-suttogjuk együtt  a titokzatos szótagokat. Ki nézi már a füzetecskét? Elmerülünk a hullámzó hangok áradatában, egyébként is van mit figyelnünk:  az árny-énekesek állandó mozgásban vannak, előttünk, körülöttünk,  úgy lebegnek a térben, mintha bennünk élnének.  Aztán világosodik,  sorba rendeződnek,  egyenként mutatják be jellegzetes gesztusaikat,  melyek a második menetben  már hanghatásokkal is gazdagodnak.  Vitustánc, tantrikus sóhaj, halálsikoly, mini-pantomim: mindenki saját kreációjával szerepel, amely végül egyidejű tombolássá csúcsosodik.  Elvesztjük kimódolt rációnkat, oksági agyalás helyett beleveszünk a látott-hallott lehetőségek  lebilincselő forgatagába.  Ahogy a költő mondta: "Nem tudjuk, mi ez, de: nagyon jó…" Végül jön az ernyős bevonulás, az ötlettelen ál-avangárd blődli életmentő záradékaként megismert  Sztojanov Georgi-kórusmű hangzik el,  méltóbb környezetben, mert nem terheli az a temérdek üresjárat, amely azt a borzalmat elviselhetetlenné tette.  A szöveg nagyszerű, lépcsőházi asszociációk, háztartási szószemetek, elgárgyult közhelyek  ironikus halmaza,  amelyet a szellemes zene,  a fénypontok attraktív pulzálása, a ritmus karizmatikus lüktetése varázsol bűbájos finálévá. De még a ráadásnak is van ráadás: egy kis ízelítő a kórusimpró transzcendens világából:  szárnyal, ujjong, mordul és dübög,  de néha még frenetikusan ütküző fürt-hangzatok is kábítanak…, – ez után már tényleg nincs tovább!  Ahogy ennek a formációnak  nagyon is van, neve ugyan  SOHAróza, de legyen inkább: MINDIG!!!