Gyakran jutott eszembe az előadás előkészületei alatt, hogy vajon más dolog született-e volna, ha, tegyük fel, nem a szlenghez nyúlunk, hanem egy sosemvolt halandzsa nyelvhez. A nonszensz versek jutottak eszembe, mert mindig is szerettem, ahogy teljes meggyőződéssel el lehet mondani egy sort, aminek egy szavát sem értem. A szavakat nem, de a mondatot mégis. A híres sor „Nézsonra járt, nyalkás brigyók turboltak, purrtak a zepén” Lewis Carrolltól még azelőtt egyértelmű volt számomra, mielőtt elolvastam volna Dingidungi magyarázatait. Eszembe jutott továbbá a Gyűrűk ura, amiben a nyelvtörténész Tolkien szándékosan nyúl az óangolhoz, amikor megalkotja a tündék nyelvezetét. Azt a hatást szerette volna elérni az olvasóknál, hogy ne értsék pontosan a tündéket, mégis ismerősnek, otthonosnak hasson a beszédük. 

Amikor Juhász Kristóftól, a szövegírótól megkaptam a szövegkönyv egy részét, továbbá egy kis rövid eligazítást a történetet illetően, és elkezdtem/elkezdtünk zenei játékokat játszani a szavakkal, a sorokkal, rögtön megcsillant a nyelv zsenialitása. Egyszerűen könnyű volt a játék. Egyértelműen jöttek a zenei megoldások. Érezni lehetett a hangulatot. Ez szerintem leginkább Kristófnak köszönhető. Úgy használta fel a szavakat, hogy értelem nélkül is értelmet nyertek. Én már az előkészületek legelején leszoktam a szótárazásról, mert bár időtöltésnek szórakoztató volt, egyáltalán nem vitte előre a munkát.

Most, hogy bemutattuk a darabot, és látta mindenféle ember, köztük a szlengblog néhány rajongója is (pálinkástul), befészkelte magát valami a gondolataimba. Igen, jól fogalmaz az origo.hu kritikaírója, nem volt célunk bunkónak lenni, nem volt cél a szlengblog-érzést visszaadni. És jól fogalmaz Juhász Kristóf, amikor ezt írja a szinopszisban: „Kórusmű – szlengben. Az ellentét feszültsége önmagában humorforrás. A lehetséges kapcsolatokat kezdtem keresni adott zenei modor és adott nyelvi modor között. Evidencia – közhely –, hogy a kórusmű magasztos, emelkedett, a szleng trágár, roncsolt, a nyelvnek valamilyen »pereme«, »alja«. Mint minden evidencia, ha jobban megkapargatjuk, bizonyos vonatkozásaiban ez is téves.” Na, hát ez volt az úgynevezett Koncepció.

Egy dolgot azonban belátok: bizonyos szempontból kényszerzubbonyt húztunk a magyar szlengre, leborotváltuk őt és jól felöltöztettük, hogy másvalakinek tűnjön, azt mondtuk rá, hogy ez halandzsa, miközben nem az, ez igenis van, létezik, él és virul (bár a donaldkacsázást akkor tényleg Nyelvész Józsi találta ki?). Történetünk és zenénk által szmoking került Gyulabára és világára, megfésültük, megpenderítettük a bajszát, szivart nyomtunk a kezibe, majd betoltuk hintaszéken egy kandalló elé. Aki szereti és ismeri őt, az bizony most szomorú. Ez nem az a Gyulabá, akit ismert.

Lementek az előadások, mi pedig tisztelettel visszaadjuk Gyulabát a családjának, magunknak pedig megtartjuk a G-vitamin-dús szavakból létrejött frenkizős* zenét, mesét.

* Ja, csekkoltam a szlengblog szerinti jelentést, nálunk azonban Frankie a lakás neve, ahol a Soharóza kórus próbálni szokott, és ahol a Mindenütt jó zenéjének zöme született. A dolgok néha véletlenül összeérnek.

/halasdóri/

Innen letölthető a Mindenütt jó című előadásunk szövegkönyve, melyet Juhász Kristóf kreált Nyelvész Józsi szlengblogja alapján. Továbbá a nóták nagyjáboli kottái. Rajság!

Nehéz fogalom ez: a kórusimpró.

Azt mindenki tudja, mi az a kórus és hogy mi az az improvizáció. A kórusimpró valahogy mégse ennek a kettőnek az ötvözete, hanem valami más, amire pont nincs megfelelő szó.

Ezért itt egy kis magyarázat arra, hogy a Placcc fesztiválos Mindenütt jó című előadásunkban mit is értünk mi kórusimpró alatt.

Fotó: Udvardy Dávid – http://davidudvardyphoto.com

1. Az improvizáció legfőbb eleme a VÉLETLEN. Véletleneken alapul például a nyitány, amikor klikkesedve bulizunk, és minden zenei klikknek van egy vezetője, aki saját belátása szerint ki- és beintheti a csoportját. Olyan ez, mintha különböző színű szűrőket tennél egymás mögé, időnként valaki kihúz egyet, aztán valaki egy másikat, néha egyszerre többet is, és sosem tudni, épp milyen szín alakul ki.

2. Improvizatív elem a szabad tempó, a szabad szünet, a szabad beszéd, a szabad hang. A SZABADSÁG persze sosem (vagy majdnem sosem) jelent teljes szabadságot, mindig csak bizonyos játékszabályokon belüli szabadságot. Ez például elég jól leképezi a társadalmat: szabadságban élhetünk, de megvannak a kortlátaink, ölni például nem annyira ildomos még egy szabad országban sem. De elég jól leképezi a lelkünket is: cselekedhetünk, érezhetünk saját akaratunk szerint, de legtöbben mégis behatárolódunk egy bizonyos viselkedési normába, nehogy rosszat gondoljon a szomszéd. Na, mi is ilyesmi gátakat szabtunk magunknak. Egyrészt, hogy legyen némi kis formája a dolognak, másrészt hogy a szomszéd (a közönség) is élvezhesse. 

3. Vannak olyan tételeink, melyek improvizálva születtek, ám az előadás idejére már fixálódtak mind a hangok, mind a felépítés. Ilyen a Rabbulák szomorú távozása a fogságba (Ha rámutráznak a tücskök a sünre), illetve az előadás zárótétele, a Rajsági himnusz. A próbák során csoportokba rendeződtünk (hol véletlenszerűen, hol pedig szólamok szerint), és egy adott dallamra minden csoport kitalálta, feltalálta a saját szólamát. A dallamot addig ismételgettük, amíg nem épült fel szépen fokozatosan egy 4-5-6 szólamú tételecske. Ezen dalok bája improvizatív keletkezésükben rejlik, ezért tudatosan nem módosítottunk az így létrejött szólamokon utólag, hiába nem felelnek meg bizonyos zeneszerzői szabályoknak, amikről amúgy is vajmi keveset tudunk (Sztojanov Georgi, házizeneszerzőnk nélkül, aki jelenleg Hollandiában csapatja tovább a zeneszerzést). Egy ilyen dalkeletkezést (kb. 10 perc) jól fel is töltünk ide a blogra.

4. Improvizációnak élünk meg minden "hibát" (nyugodtan éljétek meg ti is annak), ami a barlangi körülményeknek köszönhetően történik, mint például amikor hosszú folyosókon kígyózva énekel 25 kórista, és lassan már nem is egyszerre szól a nóta. Ez nem hiba, ezek gyönyörűséges véletlenszerűségek a Soharóza és a Szemlő-hegyi-barlang előadásában. A barlang nem csak tér és akusztika, hanem alkotótárs. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy a darab csúcspontján (valahol az aranymetszésben), a csatában ontott vércseppek megjelenésének pillanatában szóló szerepet kap maga a Barlang. Nagy tapsot neki. Tapasztalt öreg róka. Megtiszteltetés vele/benne énekelni. 

5. Ha már szleng, akkor nyelv, ha nyelv, akkor szavak, na akkor viszont tuti szóimpró. Játék a szavak elemeivel: ritmusával, hangsúlyozásával, hangzóival, hangszínével. Mindez a két követ között zajló szócsatában, ahol minden előadáson másképp hullanak darabjaira az egymás fejéhez vagdosott szavak, és áll össze mégis az egész egy nagy ritmussá, egy közös atomfegyverré. Továbbá ritmusimpró sorfalat biztosítunk a kedves közönség számára az utolsó nagy séta során. Mindenki egyedi kis téglácskaként simul bele a hiphop-trance-boogie-magyarnóta-marchingband-wienerwalzer-reggae-metal-gengszterrap-kontrázós színezetű ritmusfalba. Buli.