SOHA RÓZA

Van a világon olyan név, amit ha meghallunk, elámulunk és egy kicsit beleborzongunk. Mert melyik kisfiú szeretne felnőttként is Halál Josti maradni, és ki az a kislány, aki házasságot kötne vele, hogy aztán jóban és rosszban kitartson a Halála mellett.

Van Budapesten egy kislány, akit úgy hívnak, hogy Soha. A szülei, Soha István és Soha Istvánné azt a keresztnevet adták neki, hogy Róza, és amikor Soha Róza kilenc hónapos baba lett, a bérházba, ahol éltek, különös együttes érkezett. Fiatal férfiak és nők. Pszichológus, orvostanhallgató, tanár, biológus, gyógypedagógus, egyetemista, nyílászáró kereskedő… Nők és férfiak fele-fele arányban, és úgy énekeltek, ahogy mások nemigen. Másoknak azt szokták mondani, előző életükben biztosan kórusnak hívták magukat, most meg olyanoknak, akik rezegtetve testüregeiket, a szájukon át hangokat adnak ki. Egy ideig nem is hívták őket sehogy sem. Egyszerűen nem találták a nevüket. Volt is egy olyan énekszámuk, amiben végestelen végig a lehetséges neveiket sorolták. Már száznál is többnél tartottak, amikor vezetőjük, Halas Dóra döntött, és így lett a nevük Soharóza.

Ennek már másfél éve, annak pedig egy, hogy az egyik legnépszerűbb gasztroblog, a Chili és Vanília szerzője, a Dining Guide étteremkalauz portál főszerkesztője, Mautner Zsófia meghallgatta az egyik koncertjüket. És mert ugyanolyan sokszínűnek találta, mint amilyen konyhát ő visz – sok fűszer s csipetnyi egzotikum – azt mondta, el tudja képzelni, hogy miközben egy ország zsoltára vagy népdala szól a Soharózától, azon közben a nézők, kis falatkákban ugyanezt kapják a tányérjukon.

Egy év múltán a Pesti Lámpás étterem és kávéházban, vagyis az Ybl Palota belső udvarában a Soharóza és Mautner Zsófia bemutatta a Dolce Voce-t: gasztrokoncert népek zenéire és desszertjeire.

Az Ybl Palota belső udvarán nincs se hideg, se meleg. Este van, kilenc óra, és a Soharóza Libanon lankás hegyéről énekel, “melyet a nyár heve ül meg, / rejtek, hova tél idején faluk menekülnek./ Fényes, vakító gyöngynél ragyogóbb a mezője, / sivatagja hurik nyakaként villan ki belőle, / lágy halmain árad a kámforos illatok árja, s a pézsma szagát völgyek üde mélye kínálja. /…”(versrészlet Ahmad Sauki: Libanon című költeményéből) Most tányérokat hoznak ki, az asztalokra leteszik, mi pedig, megfogadva Mautner Zsófia tanácsát, a tányéron, az óramutató járását követve belekezdünk a libanoni tejpudingba. Parányi, talán ha tíz gyűszűnyi az egész. A muhallabiyeh elkészítéséhez tej kell, rizsliszt, csipet só, cukor és narancslikőr vagy narancsvirágvíz, a tetejét pedig megszórhatjuk pisztáciával. Kicsi tálkához kicsi kanál jár, azután újabb zenére várunk, és a Soharóza zsoltáros énekbe kezd, arról, hogy “Boldog az, ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnök útját átlépi. Csúfolódok széke nem az ő reménye, ingyen sem kell az néki.” (Sumonyi Zoltán: 1. zsoltár, részlet)

A Soharóza énekesei az Ybl Palota belső udvarának különböző pontján állnak, s mivel a hely csöppet visszhangos, időnként olyan, mintha imám szólna hozzánk, s hogy ebbéli zavarunkat leplezzük, bekapjuk a második falatkát, a kecskesajttortát. Kell hozzá natúr, krémes kecskesajt, tojás, tojássárgája, tejszín, só és porcukor, a tetejére pedig kicsi paprika darab. A Soharóza egy bolgár népdalban azt kérdezi: “Dilmano, mondd meg nékem: / Hogyan kell paprikát ültetni? Hogy úgy virágozzék, hogy úgy érjen, / Hogy annyit szedhessünk kedvünkre, / Amennyit csak szeretnénk. / Itt szúrd meg, ott lökd meg,/ Na tessék: így kell paprikát ültetni!”…”

Most pénzcsörgést hallunk, kofák kiáltásait, s mi mohón bekapjuk a Revanit. Török desszert, grízzel készült, gríz van a tésztájában, át van itatva szegfűborsos-szegfűszeges-kardamomos sziruppal, a török népdal meg arról szól, hogy:
“Üszküdárba menet kendőt találtam, megtöltöttem lokummal.
Amikor barátomat kerestem, magam mellett találtam.
Én az írnoké vagyok, az írnok az enyém, kinek mi köze hozzá?
Milyen jól áll az írnokomnak a keményített gallér!”

A Soharózások hol leülnek, hol a hasukat ütik, fapálcikákat vernek vagy üvegekbe töltött folyadékot szólaltatnak meg. Olyan sok a másság, hogy lassan elveszünk. Már azt se tudjuk, a világunkban hol vagyunk. Már csak a tér fontos, a zene s leginkább az eper sörbet, aminek a tetején ehető rózsaszirom ül. Van Szentesen egy család, egy úr, aki ehető virágokkal foglalkozik, éttermekbe szállítja meg szállodákba, és aki kóstolt már piros, rózsaszín vagy hófehér rózsaszirmot, az állítja, van különbség. De szabad-e megenni a szépet? A rózsaszirom különben is furcsa a nyelvnek, kissé fanyar, pont mint a sörbet alja. Bizsereg a nyelv hegyén a pezsgő, az ének pedig hirtelen elkomolyodik, a tizennégy nő és tizenegy férfi igazi kórussá lesz. Petrarca daloskönyvéből énekelnek, arról, hogy “naponta százszor halnom kell s születnem, / míg egyszer megtalálom messzi üdvöm”. Most esszük az indonéz palacsintát. Ó, de kicsi, a tésztája meg ó, de haragos zöld, hát mert arrafelé az a szokás, hogy pandanlevelet használnak hozzá, ami zölddé és édes virágillatúvá teszi a tésztát. Magyarországon nincs pandanlevél, még az indonéz nagykövetség is vagy Indonéziából vagy Bécsből hozatja. Ám azért, hogy a palacsinta olyan legyen, mint az indonézeké, Mautner Zsófia Segal Viktor séffel elment a Néprajzi Múzeumba. A Múzeumok Éjszakájára azért, mert az indonéz esten ott volt az indonéz követség séfje is.

Ha valaki kíváncsiságból megeszi a szépet, s a rózsaszirmot nem rakja el, nem préseli könyv lapjai közé, akkor hiába minden. Akkor már lehet rohanni a tányéron, Fekete-Afrika törzsi énekére be lehet kapni Mihályi László csokidesszertjét; nemes anyag, nemes íz, aztán jöhet a Dulce de leche, a rafinált sós-édes sütemény, s a kijózanodás.
Él a második kerületben, a Frankel Leó úton egy kislány, úgy hívják, Soha Róza.

Scipiades Erzsébet – Népszava

A cikk eredetiben ITT olvasható.

Címkék: ,

Itt lehet hozzászólni !