BÉRHÁZ SIRATÓ

Mi – akik nem az éneklésből élünk, akik szerelemből járunk el a keddi és pénteki próbákra, akik munka után este vágyunk egy kis újdonságra, frissességre, varázslatra, akik épp ezért nem tudunk felelősségteljesen elvállalni egy repertoárdarabot – mi, a Soharóza óvodás izgatottsággal sorakoztunk harmincakárhányszor a Szutnyik (sic!) lépcsőházában, és egy csecsemő örömével füleltük kívülről a Bérháztörténetek elmebeteg zajait, foszlányait (…lakodalom van a mi utcánkba… szia, fehér húsú bioalmát árulok… haggggyyá má… ecco, di più (áhhh, imádom a hangját – sikkant fel Georgi csillogó szemmel) … mi kizárólag a kék macis (Simonová kábé ezen a ponton kérdezi meg a Filozófustól, hogy milyen ma a közönség. A Filozófus minden alkalommal kicsit elgondolkodik, aztán azt mondja: nagyon jó!) bögréből vagyunk hajlandóak kávét inni… szpáááájdöörmeeeeen… szicska-hucska… érteeem!) … sötét… szívdobogás… nyitom az ajtót… tapogatom az esernyővel a földet, vigyázni kell, állítólag ma oda is hánytak, csúszik a padló, most meg még a földön is ülnek a közönségből párnákon, úristen, ki fogjuk szúrni a szemüket az ernyőnyitáskor, mi a szarnak kellett fekete deszkával befedni az ablakokat, hogy jutok el ekkora irreális sötétségben a radiátorig, a Viktor középiskolai osztálytársa is megmondta róla, hogy egyszer elvállalta az osztályterem dekorálását, másnapra le is festették az összes falat csont feketére, mondjuk szerintem ez vagány, de most nagyon sötét van, mindegy, itt vagyok, Szikla becsapta az ajtót, már nyílnak a sorban a kínai ernyők, kattan, surrog, emel, susog, már nem is emlékszem, hogy alakult ki, hogy még kint a lépcsőn kettes számrendszerben sorszámot osztunk, már automatikus: csajok, figyelj, mondom: zaj rend víz gáz lift lom bér ház 1 2 1 2 1 2… add tovább, az egyeskék nyitják először és döntik hátra, a többit kitalálhatjátok. Csak így férünk el. Húszan, huszonketten, rekordestén huszonöten keresztben a teremben légzés-távolságra a közönségtől. Ledlámpatartási szabályzat: úgy tartsd, hogy szembe vakítsd saját magad, akkor pont jó. Most jó. Szépek vagytok. A legszebb a karácsonyi ledlámpa-koreo (copyright Tibet). Ha nagy családom lesz, minden karácsonykor ezt fogjuk csinálni: sorba állunk éjfélkor és hullámzunk kicsi ledlámpákkal, lassan fel és le, egyéni tempóban. No, de a tilosnál derül ki minden, akkor meglátjuk őket, az arcokat. Ott egy picit megjön az önbizalmam, akkor értem meg, miért nem nevetnek Kristóf szuperfasza szövegén: nyitva van a szájuk, szemöldök a hajtőnél, így nem lehet nevetni. Azért a fiúk limlomjánál mégis sikerül nekik, azt mindig elbasszuk. Szerintem egyébként bájosan basszuk el. Elszalad az idő, épp hogy bejöttünk, már kifelé álmod minket az öreg bérház a teremből, szaladunk mi is, meg ne lásson minket a közönség, Ubi a professzionális esernyőt-a-plafonon-lógó-fűtéscsőre-akasztó emberünk, eszméletlen gyorsan képes ezt a munkát végezni, de nincs idő csodálni őt, vagy akár belehallgatni a színészzenekarba, ez nem igazság. Szaladunk, szaladunk, büfébe le, örülünk, szomorúak vagyunk, szétestünk, hamisak voltunk, nevettek, nem nevettek, nagyon gyorsan kérek egy sört, Csatádi, esernyőt bent hagytad középen, ahogy a Bodó kérte? …
Hazafelé Lengyelországból, ahol életünk utolsó szicska-hucskáját hallhattuk, még énekeltünk a társulatnak búcsúzóul egy Jó dolgot a transzfer aranymetszetében (a jelszó: Ferenc körút, aranymetszésnél vagyunk, gyerekek, szivárogjunk). Mert tényleg ez van: Ha nem jut eszünkbe más, jobb akkor a hallgatás, jobb, mint száz olcsó hatás, jobb dolog, mint annyi más, a hallgatás jobb, mint más.
De bakker, itt még hallgatni se lehet normálisan, a színészek rögtön bekérték a Parvenüszínházat meg a Medicinát. „A fasznak kell nektek ennyit énekelnetek.” – mondta kórusának a büszke karnagy. Szóval az van, hogy köszönjük, kedves Szputnyik. Eltettem a ledlámpákat karácsonyra.

Soharóza: Élőállat from Soharóza on Vimeo.

Címkék: , , , ,

Itt lehet hozzászólni !